Privát Veszprém kiállítás az AktiCity-ben - 2023. 10. 05.

A Privát Veszprém, a Buildingscape és a Veszprém Megyei Honismereti Egyesület közös projektje záró rendezvénye.

A projektet bemutató beszélgetés és köszöntők után megismerhette a közönség a veszprémi családok jelenét és múltját bemutató fénykép kiállítást, majd egy séta keretében felkerestük az év folyamán létrehozott emlékhelyeket. A helytörténeti vonatkozású dekorációval ellátott buszmegállókat, az eddig lakatlan kirakatokat, valamint az öt jelentős veszprémi személyiséget megtestesítő köztéri szobrot.

Rövid film a 3D technológiával készült szobrokról:

A Veszprém TV Híradásában:

MESÉLŐ MEGÁLLÓK - Cholnoky városrész

A Privát Veszprém projekt keretében 2023. szeptember 21-én, újabb négy mesélő buszmegállóval gazdagodott Veszprém, a Privát Veszprém jóvoltából, a Színvonal Dekoráció kivitelezésében.
Ezúttal a Cholnoky városrészben helyeztük ki a Cholnoky buszfordulónál a Cholnoky családra, az egykori Kisállomásnál a balatoni vasútvonalra, a Hérics utcánál a Látóhegyen mint régi vesztőhelyen halálát lelt betyárokra, valamint a hajdani Villanygépháznál Veszprém villamosítására emlékező installációkat.

Az "új  ruhába öltözött" buszmegállókat egy séta keretében ismertettük az érdeklődőkkel.

MESÉLŐ MEGÁLLÓK - Patak tér, Rohonczy tér, Harmat utca

2023. augusztus 31-én újabb veszprémi történetekkel felruházott buszmegállót mutattunk be a közönségnek, ismét egy kellemes séta keretében.

A patak térről indultunk, ahol az egykori Deák-strand és az Ördögárok volt a téma, valamint a közelben egykor működő, ma vízügyi múzeumként üzemelő Vízgépház. Az Eszterházy utcán felsétálva a Völgyhíd téren megismerkedhettünk a Rohonczy-kúria (ma munkaügyi bíróság épülete) és az egykori Pajer-vendéglő épületeinek és a régen ott élők történetével. A Viadukton áthaladva a 2021-ben feldíszített Tethys és Kőbánya megállókat kerestük fel, ahonnan a Halagúton keresztül haladva Veszprém helyén az ősidőkben hullámzó tenger élővilágával ismerkedtünk meg.

Sétánk végén meghívást kaptunk Kádár Tibor műteremlakásába, ahol bepillantást nyertünk a nemrég elhunyt festőművész munkájába, és kellemes beszélgetéssel zártuk a napot a festői kertben.

TUDTA, hogy itt a rendelőintézet helyén egykor gőzfürdő, majd laktanya állt?

Képek:

1. Az 1912-ben készült képeslapon a magyar királyi honvédlaktanya 1892-ben átalakított épülete.


2. Pintér Antal gyógykovács, tiszthelyettes a Komakút téri huszárlaktanya udvarán az 1920-as években. Gelencsér József gyűjteményéből

3. A Komakút-téri laktanya lebombázott épülete 1945-ben. LDM FP_73_5341_ME

A Komakút téren a rendelőintézet helyén 1859-től Kopácsy György ügyvéd gőz- és kádfürdője működött. A tisztálkodás, szórakozás és gyógyítás hármas célját szolgáló városi fürdök közül ez volt a második Veszprémben.

A közeli gazdag forrásvíz adhatta az ötletet Kopácsynak, hogy az épületében gőz- és kádfürdőt alakítson ki. A hatalmas épületben 5 fürdőszoba mellett öltözőt, társalgót, izzasztó- és hűtőhelyiséget is berendezett a tulajdonos. A gőzfürdőhöz 45 akós kazán és 120 akós víztartó is tartozott.

A fürdőt reumatikus és idegrendszeri panaszok ellen használták és Szebenyi Imre személyében orvos is segítette a gyógyulást. A város akkori szélén, kellemes kertek között, egy vendégfogadó szomszédjában a fürdőélet minden kellékét megtalálta a vendég. Jó egy századdal később az 1960-as évek rendezési terveiben újra felmerült ezen a területen fürdő és uszoda kialakításának gondolata, de a kidolgozott tervek nem valósultak meg.

A Kopácsy-házból 1892-ben laktanya lett. Hosszabb ideje foglalkozott a megyeszékhely elöljárósága a laktanya építésének feladatával, de a nehézkes döntéshozatal miatt 1891-ben felmerült, hogy a Veszprémben állomásozó két század egyikét (a 71. honvéd gyalogzászlóaljat) Székesfehérvárra átvezényelik. Végül 1892 januárjában a honvédelmi miniszter elfogadta a Kopácsy-háznak laktanyává történő átalakítását és Horváth Sándor veszprémi építőmester vezetésével elkezdődtek ház laktanyává alakításának munkálatai.

A négyszögletes udvarból elvettek területet fedett folyosóra, amelyet a földszinten és az emeleten is kiépítettek. Az emeleten 26 utcai és 11 udvari szobát, 8 raktárat és mellékhelyiségeket alakítottak ki. Itt kaptak helyet az állomás- és a zászlóalj-parancsnoki irodák is.

Veszprémben a német megszállás után (1944. március 19.) a megyebeli zsidóságot „könnyebb és rendszeres ellenőrzés céljából” gettókba tömörítették. A Horthy Miklós utcai nagy-zsinagógai telep mellett ezt az épületet, a volt komakúti laktanyát is kijelölte az alispán az enyingi járás és a környékbeli települések zsidóságának lakhelyéül.

1944. május utolsó napjaiban huszonnégy településről szállították be a települések zsidó lakosságát. Siófokról 190, Enyingről 73, Szentgálról 40, Nagyvázsonyból 20, Mezőszilasról 19, Lepsényből 18, a többi községből ennél kevesebb foglalták el a számunkra kijelölt telephelyet. 447 ember – főleg nők és gyermekek – zsúfolódott a volt laktanya helyiségeibe.

1944. június 19-ig tartott az elszigeteltségük. Ezen a hétfői napon csoportokban csendőri kísérettel vonultak szerény batyujukkal a vasútállomásra. Zsúfolt vagonokban vitték őket a számukra biztos halált jelentő táborokba. 2006-tól emléktábla őrzi a tragikus események emlékét.

A légitámadás ezt az objektumot sem kímélte, 1945. február 21-én az amerikai repülők lebombázták az épületet. A háború befejezése után a megsérült házak összeírása szerint négy lakásában laktak, az épület többi része romos volt.

1947 nyarán az akkori tulajdonos felajánlotta a városnak megvételre a házat, de 1949-ben még mindig magántulajdonban volt. 1950 őszén határozta el Veszprém város végrehajtó bizottsága ennek, az akkor már Zalka Máté tér „romtalanítását”. Valószínű, hogy ezután hordták el a még megmaradt épületmaradványokat. A volt fürdő, laktanya, bérkaszárnya, gettó helyén idővel parkot alakítottak ki, majd az 1970-es évek elején ide épült a ma is álló szakorvosi rendelőintézet.

 

TUDTA, hogy itt a völgyben működött Veszprém legendás strandfürdője a Csomay-strand?

Veszprém legendás strandfürdőjét és uszodáját Csomay Kálmán és fia építette 1933-ban.

A strand nagyon szép helyen volt, gyönyörű kilátás nyílt a Várra. Népszerűségét erősítette, hogy közel a város központjához, mégis nyugodt, por- és zajmentes környéken helyezkedett el.
A strandfürdő és uszoda egy előmelegítő medencéből, egy versenyzésre is alkalmas, 33,3×18 méteres, 2 méter mély úszómedencéből és egy 40×18 méteres fürdőmedencéből állt. Ez utóbbinak a mélysége (0,6–1,5 m) lehetővé tette a gyermekek és az úszni nem tudók strandolását is. Ehhez még 3 üzlethelyiség, 2 nagyobb öltöző, 145 kabin és pénztár tartozott. A strandon kívül büfé, fodrász, manikűrös, valamint a fürdőmedence közepén lévő kis szigeten cukrászda volt.

A vizet a Völgyi-kút és további hat kisebb forrás szolgáltatta. A források vizét összegyűjtötték, és egy zsilipen keresztül, betonlapokon átvezetve került a mintegy 300 köbméteres előmelegítő medencébe. A melegedés már a betonlapokon elkezdődött, majd három nap alatt a víz elérte azt a hőfokot, hogy a medencékbe lehetett vezetni. Tehát a vizet háromnaponként cserélték.
Mintegy húszfős személyzet – többek között jegyszedők, kabinosok, takarítók, úszómester – nyáron idénymunkában végezte az üzemeltetést. A medencék körül homokkal beszórt, tágas terület volt, ahol lehetett napozni, beszélgetni, időt eltölteni.

Már az átadás előtt természetes volt, hogy az új uszodát sportközponttá kell alakítani. Itt tanultak úszni a levente fiatalok, versenyeket rendeztek számukra. 1934. augusztus 15-én már propaganda úszóversenyt rendezett a közben megalakult Veszprémi Királykúti Úszóegyesület (VKÚE), amelynek 1934-ben már NB I-es – az ország egyik legjobb – vízilabdacsapata volt a városban. Az úszópalántákat a neves edző, Bárány Gyula tanította, akit a Magyar Úszó Szövetség Egerből küldött a veszprémiek kérésére. Miután ő elvégezte az alapozó munkát, Kemenes Jenő vette át a tréneri szerepet.

A strand és uszoda a társasági élet egyik központja is volt. Itt találkoztak, bálokat, majálisokat rendeztek a város fiataljai. Három zenekar is húzta a nótát, a nagyobb medence vizét ilyenkor leeresztették, és az emberek a medencében is táncolhattak. A versenyuszoda vizén egy gondola ringatózott, mely a bár szerepét töltötte be.
A háború után a strandot államosították. Az 1950-es évek végén, a ’60-as évek elején már megsokasodtak a panaszok. Sokan már hidegnek találták a fürdő vizét, amellyel tisztítási problémák miatt egészségügy gondok is felmerültek. Mindezek ellenére megmaradt a népszerűsége, a kevés pénzű családok gyermekei szinte az egész nyarat ott töltötték.

A strandfürdőt is elérte a politikai akarat: 1968-ban bezárták. A megszüntetés után, a hetvenes években több ötlet is született a terület hasznosítására, ebből háromnak a tervezése is elkezdődött. A kilencvenes években Egei Sándor kezdeményezésére aláírásgyűjtés indult a strand helyreállításáért, amely nem járt sikerrel. Az ezredforduló után szanálták a régi strandterületnek Kopácsy utcai részén épült garázsokat és lepusztult állagú épületeket, 2006-ban megkezdődött annak beépítése. Ma a Völgyikút Ház áll a helyén, amelynek tervezője Csomay Zsófia, a strandot építő ifj. Csomay Kálmán lánya.

Film: A Csomay-strand megnyitásáról a korabeli filmhíradó is tudósított: 1933. július Magyar Világhíradó 491. http://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=673
A Múltbatekintő sorozat Csomay-strandról készült részét ajánljuk

 

TUDTA, hogy itt a Belső-Püspökkert mellett korzóztak a veszprémi úriasszonyok?

1-4 A veszprémi korzón sétáló úriasszonyok és katonatisztek az 1910-es évek közepén. LDM TF 7599

A vasárnapi székesegyházi „szagos” mise után (fél tizenkettő körül) az elegánsan kiöltözött családok, házaspárok ebéd előtt még tettek egy sétát a veszprémi korzón, amely a Korona étterem elől indult, és a Belső-Püspökkert Megyeháza felőli kerítése mellett haladt el egészen a Jószágkormányzóságig.

A Püspökkert keleti oldalának teraszosan megépített virágágyai, a díszcserjék, labdarózsák, virágok szépsége ünnepélyes helyszínt biztosított a bemutatkozó sétának, a kellemes környezet ide vonzotta a korzózó polgárokat.

A Veszprémben állomásozó katonatisztek, az úri családok eladó leányai elöl haladtak, mögöttük a szülők és a gardedámok kísérték őket. Fel-alá járkálva, beszélgetve a hölgyek bemutatva egymásnak kosztümjeiket, új ruháikat. Ebéd után az Erzsébet-ligetben találkoztak az ismerős családok és sétálva, beszélgetve töltötték el a vasárnap délutánt.

A női cselédek, szolgálók és a Veszprémben állomásozó bakák vasárnap délutáni kimenőjük alatt a Belső-Püspökkert északi kerítése melletti gyalogúton korzóztak. A bakonyi német falvakból bekerülő lányok viseletbe öltözve négyesével egymásba karolva sétáltak fel-alá a Korona étterem északi oldalától indulva fel az Angolkisasszonyok Intézetéig és vissza. A honvédlaktanyák bakái csoportosan kísérték őket.

Film: Az egykori veszprémi korzóról mesél Kremó Zsigmondné Rozsos Erzsébet a Múltbatekintő kisfilm 38. része:

TUDTA, hogy Benkő István kádármestert Kossuth Lajos is fogadta Turinban Veszprém képviseletében?

1-4 Benkő István kádármester és családja az 1910-es években, Radnai Éva gyűjteményéből

A Cserhát egyik lebontott részén, a Kőkép utca 8. szám alatt lakott és dolgozott Benkő István (Veszprém, 1938. – Veszprém, 1912.) kádármester, aki Pesten sajátította el mesterségének csínját-bínját, majd tudását külföldön pallérozta. Dolgozott Pesten és Karádon, majd hazatelepült Veszprémbe. Kádármesterként 36 magyarországi kiállításon vett részt, s szerepelt a Párizsi Világkiállításon is. 1875-ben vörösborkészítő hordót talált fel, amelyre szabadalmat kapott.

Megbecsülését jelzi, hogy 1860-ban már városi képviselőnek, 1890-től városi tanácsosnak választották. A vármegyei bizottságnak 24 éven át volt tagja. Tisztelete jeléül Turinban felkereste Kossuth Lajost, akinek egy díszcsutorát vitt, amely később a Nemzeti Múzeumba került. Lányát, Benkő Ilonát id. Csomay Kálmán építőmester vette feleségül, aki apósának sokat köszönhetett. Benkő István a veszprémi Alsóvárosi Temetőben nyugszik.

TUDTA, hogy a veszprémi csizmadiák látták el a környék magyar és német lakosságát tartós lábbelivel?

1 Fix Gábor csizmadiamester Kőkép utcai műhelyének dolgozói 1920-as évek. Fotó: Somogyi Sándor fényképe. Rozsos Józsefné gyűjteményéből
2-3 Róth Ferenc cipészmester és segédei az 1930-as években. Roth Ferenc Gyűjteményéből
4 A veszprémi Cipész KTSz. dolgozói az 1940-es években. Orsolya György gyűjteményéből

Rozsos Józsefné Fix Magdolna így emlékezik csizmadia apjára, Fix Gáborra:

Fix Gábor (Ajkarendek, 1861. – Veszprém, 1925.) csizmadiamester ajkarendeki sváb családból származott. Szokás szerint az egyik fiúnak el kellett mennie szakmát tanulni. Így került csizmadia inasnak Veszprémbe. 1894-ben nősült meg, (első) felesége Ertl Földesi Rozália volt, akitől 6 gyermeke született. Műhelye és háza a Cserháton volt a Kőkép utcában.

Nagyapa (Fix Gábor) minden nap korán reggel (hajnali 3 órakor) előkészítette az aznap elkészítendő csizmákhoz az anyagot. A kész csizmákat a vásárokba és a környező falvakba vitték lovaskocsival, és eladták. A pénzen sokszor több disznót is vettek, amit otthon feldolgoztak. (Télen minden héten disznóölés volt, a népes család ellátásához).

Szállított csizmákat a püspökségnek, a különböző egyházak vezetőinek, és a környező falvaki (Herend, Bánd, Veszprémfajsz) lakói részére, elsősorban vőlegénycsizmákat. Amikor az első világháborúban nem volt nyersanyag, egyszer megvásárolt egy egész vagon használt bőr holmit a katonaságtól és ebből készített új csizmákat, vízhatlan béléssel (húgyhólyagból) ellátva, és felújítva ezeket. A háború után sok köszönő levelet kapott a katonáktól, akik megírták, hogy ezeknek a csizmáknak köszönhették, hogy nem kellett levágni a lábukat, mert a csizmák nem áztak át.

Fix Gábor részt vett a politikai életben is. Mivel az egyik legnagyobb adófizető közé tartozott (un. „virilista” volt), ezért városi képviselő testületi tagnak is megválasztották. Ezen kívül a Katolikus Kör elnökhelyettesi tisztét is betöltötte.
Film: Fix Gábor Kőkép utcai csizmadiaműhelyéről szól a Múltbatekintő kisfilm 48. része:

TUDTA, hogy Veszprém volt csutorakészítés központja?

Tudja, hogy mi a csutora? Lapos, esztergályozott fakulacs, ami a katonák felszereléséhez tartozott.

Képek:
1 Illikmann György csutorásmester és családja. Fotó: Somogyi Sándor fényképész 1927. Demény Zoltánné Angeli Judit gyűjteményéből. A kép a Malom utcai házban készült, a rózsabokrok előtt. Illikmann Györgyöt és feleségét, a felsőörsi származású Angyal Veronikát ábrázolja, valamint gyermekeiket: Ilonát, Józsefet és Margitot. Leszármazottaik egy része ma is Veszprémben él (többek között Porga Gyula felesége, Héthely Réka).

 

2-3. Csutorás műhely a Bakonyi Házban. Fotó: Vajkai Aurél 1937. LDM N 3694 és N 7826

A 19. század közepén Veszprém egyik legjelentősebb céhes ipari szervezete a csutora-készítőké volt. Készítéséhez tömeggyártásban juharfát használtak, a díszesebb egyedi darabok azonban dió- vagy tiszafából készültek. A csutoraeszterga ún. íjhajtással működött: a befogott munkadarab egy teljes kört írt le előre és hátra. A mester a taszítóvésővel lefaragta a felesleges részt, majd a kotróvassal a csutora oldalán képzett korong alakú nyíláson keresztül kiszedte a belsejét. A nyílást ezután egy pontosan illeszkedő kör alakú lappal zárta le. A kész csutorát belülről olvasztott gyantával vagy viasszal, vagy a kettő keverékével vonták be, hogy a folyadék ne ivódjék a csutora falába. Az 1828. évi összeíráskor 28 csutorás dolgozott a városban. A Bakony erdei megfelelő ihar-, a díszesebb, egyedi darabokhoz dió- és tiszafával szolgáltak. A veszprémi csutorások gyártottak ilyen eszközöket a Balaton-felvidéki bortermelőknek, itt készítették azokat a fakulacsokat is, amelyek egy időben a katonai felszerelés fontos tartozékai voltak. Már 1742-ben kísérletet tettek arra, hogy ilyen ivóedényeket szállíthassanak a hadseregnek, de a csutora iránti kereslet fellendülését a napóleoni háborúk jelentették. A 19. század első felében 21 év alatt 368 000 darab csutorát szállítottak az óbudai katonai parancsnokságnak. Utoljára 1867-ben 1963 darab csutorát szállítottak a hadseregnek.

Eljutottak a veszprémi kézműipari és mezőgazdasági termékek a bécsi ipari kiállításra is, ahol 1875-ben Lipták Lajos csutora-készítőt érdeméremmel tüntették ki. 1880-ban, a város nevében két jó nevű iparos, Benkő István és Szilágyi Mihály mentek Turinba Kossuth Lajost köszönteni, és a város ajándékát, egy remekbe szabott bakonyi csutorát adtak át.

Veszprémben, a Cserháton, a Csutorás utcában laktak és dolgoztak a leghíresebb csutorakészítő mesterek: a Babai, Bakos, Illikmann, Ketskés, Lipták, Sáfár, Tamási, Tóth családok.

Illikmann György és csutorás műhelye

A Malom utca 18. számú, nádfedeles ház lakója volt 1938-ban bekövetkezett haláláig Illikmann György, a Cserhát jellegzetes iparos figurája, aki az „utolsó veszprémi csutorásként” a harmincas évekre a város egyik nevezetessége is lett.

Veszprémi iparos családba született 1856-ban, édesapja szaruműves volt. Ő maga azt a mesterséget választotta, amely a szűrszabóké mellett Veszprém egyik nevezetes iparága volt ebben az időszakban. Mivel a délszláv eredetű, Magyarországon ritka csutorás mesterség képviselői csak Veszprémben és Tatán működtek, a legények – s köztük bizonyára a fiatal Illikmann is – vándorlás helyett a Cserháton és a Buhim-völgyben élő helyi céhes mestereknél tanultak. A 18. század közepén alakult veszprémi csutorás céh, majd ipartársulat 1890 körül még több mint egy tucat mesterrel működött, legnagyobb megrendelője az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege volt.

A csutora iránti kereslet a századfordulóra azonban jelentősen megcsappant. Illikmann György ekkor már egyedüliként űzte a mesterséget, amelyet a népművészet iránt éledő érdeklődés tartott életben.

Keresetét az 1920–30-as években böllérkedéssel egészítette ki. A Cserhát és a veszprémi vár lakói, köztük a kanonokok, rendszeresen megfogadták a téli disznóölések idején – hurkái, kolbászai, disznósajtjai városszerte legalább annyira híresek voltak, mint csutorái. Társasági ember volt, a korabeli képviselőválasztások ismert figurája, a Takács-kocsmában működő Cserháti Kör rendszeres látogatója.

Unokái így emlékeznek nagyapjukra és a Malom utcai ősi házra: „A Malom utcai csutorás háznál, az udvari részen az út, a kert, illetve udvar rovására pár méterrel kiszélesedett és ezen a területen tartották Nagyapámék a vásárolt diófa-rönköket. Ha Veszprémben voltam és Nagyapának egyéb sürgős dolga volt, mert ilyen is akadt. Iparoskör, politika, tél idején főleg a Várban, a püspökség, a kanonokok és módosabb várlakók disznóöléseinek ellátása hosszú időn át kizárólag az ő tiszte volt. Csak a Várban egy télen ötven-hatvan disznóvágásra hívták. Kiváló, ízletes töltelék- féléket készített.

 

A lakóház mellé építve egy elég nagy területű, náddal fedett helyiség volt, húsfüstölőnek használták. Zsákszám hozták az akkori Faárugyárból a keményfa-fűrészport. Így aztán amikor a most elmondottak, meg az esztergályozás kimerítették az idejét és kéznél voltam, ketten húztuk a hosszú fűrészt Nagymamával, s vágtuk méretre a diórönköt. Az utolsó Veszprémi Csutorás pedig beretvaéles szekercéjével csutora-formára nagyolta a lefűrészelt korongokat. Ezután következett az esztergályozás.

 

Írnom kell a Malom utca 18. számú lakóházról is, ám gyorsan hozzá kell tennem: büszkén kihúzná magát az akkor is már öregnek számító nádfedeles épület, ha még létezne és hegyezni tudná a füleit, hallván fenti megtisztelő elnevezést.

De sorrendbe szedve a lépéseket, az utca után a kapué az elsőség. Na tessék, már megint nagyzolok. Ugyanis az egy körülbelül másfél méter nyílású teret egy méter magasságban lezáró, gyalulatlan deszkákból és lécekből összetákolt, gyalogos közlekedésre szolgáló alkalmatosság. Ez az inkább fél ajtónak nevezhető valami a bal oldalon fa oszlopon függ, a másik felén pedig a korábban már említett húsfüstölő külső falához ragasztott gerendához záródik és fából van a kilincse és nem madzag a húzója. Ezután tüstént lépcső ereszkedik le az udvarba, ami hat-hét fokos lehet, és csak úgy a földbe ágyazott terméskövekből készült.

Az udvaron néhány csenevész gyümölcsfa, a szomszéd fal mellett egy elég terjedelmes, szép rózsabokor, amelyen háromféle fajta és színű virág díszlik. Ez takarja részben a közelében illatozó deszka karosszériájú klotyót. Az udvar bejárati ajtajával szemben lévő telek határát négy-öt méter magas támfal határolja el az alatta húzódó keskeny, eléggé meredek utcácskától.

A lépcső aljánál jobbra fordulva, tíz-tizenkét lépés után, a szalmatető alá érkezve, a nyitott gádor, vagy néhol tornácnak is nevezett térségbe jutunk. Ez az épület egész hosszában, egy és fél méter szélességű, a felette lévő tetőt négy faoszlop tartja. A gang jobboldali végénél üvegezett ajtó nyílik a téglalapalapú konyhába, ezzel szemben pedig egy tömör deszka-ajtó zárja le a húsfüstölő helyiséget.

 

A konyha, amint az minden családban törvény, a Nagymama: Angyal Veronika birodalma. Ha „jányféle" van a közelben, kitalál valami segítenivalót — inkább csak azért, hogy a „Szógám" ne unatkozzék, vagy elmozduljon lábalól — hozzad ide ezt, azt. Vagy szaladj el „Szógám a bótba", kell egy kis élesztő. A fiú gyerek volt, a leány nem gyerek, csak „jány".

 

Mielőtt a konyhából belépnénk a szobába, vissza kell tekinteni az udvarra. Volt ott egy különálló és fontos helyiség, a disznóól. Mert nemcsak a Várbeliek és mások részére, de a saját nagy család számára is biztosítani kellett egy kis jobblétet. A Nagymama gondozta malacból minden esztendőben vágnivaló hízó lett.” [Hargitai (Hauptvogel) József]

 

Az 1930-as években Veszprémről készült film megörökíti Illikmann György csutorás mestert munka közben.

TUDTA, hogy a Hotel helyén, az egykori Búzapiac téren 3 megye gabonája cserélt gazdát?

Veszprém kereskedelmi forgalmát elsősorban a környéken is nagy mennyiségben termett gabonának és bornak az eladása, a nagybani közvetítő kereskedelem biztosította. Az 1860-as évekig, a déli vasút megépítéséig „hét vármegye hozta a veszprémi piacra gabonáját”.

Aratás után az átlagos gabona behozatal hetenként 40–50 vagon volt, amely nem cserélt azonnal gazdát, ezért a nagy vásárteret környező épületek a 19. század közepéig nagyobb részben gabonaraktárak voltak. A helybeli és közvetlen környéki kistermelők is hozták a piacra a napi élelmezéshez szükséges zöldség- és gyümölcsféléket, a tejet és tejtermékeket. Megjelentek áruikkal a város iparosai és kereskedői és az átmenő vándorkereskedők.

Országos vásárokat január 6-át, február 14-ét, március 12-ét, május 4-ét, szeptember 21-ét magába foglaló hetek hétfői napján és november első hétfőjén tartottak Veszprémben, valamint minden kedden és pénteken hetivásár volt. A pénteki hetivásárok helyszíne a Nagypiac volt (a mai Óváros tér), ahol az élelmiszerek és az iparosok portékái cseréltek gazdát.

A város legősibb piacterén a Kispiacon (a mai Gizella Hotel helyén) a 19. században már csak tűzifát árultak. A borpiac a Kopácsy-téren (a mai Szabadság tér környéke), a sertéspiac a Balog-tó (a mai Vörösmarty tér) környékén volt.

A legnagyobb alapterületű vásártér a Vásárállás, amely egyaránt alkalmas volt az országos és a heti vásárok lebonyolítására.

A Búzapiac tér nyugati oldalán a zsinagógák előtt a házsorokkal párhuzamosan állíthatták fel sátraikat az iparosok: bognárok, kádárok, fazekasok, csizmadiák, kalaposok, kékfestő-árusítók, késesek, kesztyűsök, kötélgyártók, kulcskészítők, mézeskalácsosok, szíjgyártók, szitakészítők, szűrszabók stb.

A gabonás szekerek a mesterek sátrai után állhattak fel szorosan egymás mellé, de ha szükséges volt áthúzódhattak a keleti oldal (a mai körforgalom) felé úgy, hogy 8–8 szekér után utcányi helyet ki kellett hagyni a közlekedőknek. A szénás és szenes szekerek a tér keleti oldalán egy külön kisebb teresedésen, a Széna téren árulhattak.

A tűzifa és épületfa árusítására a tér délnyugati sarkában (a mai Károly templom helyén) jelöltek ki területet. Itt pakolhattak ki a faszerszám (talicska, gereblye, villa) és nyoszolya-árusok. Itt gyűjtötték össze a vásár alatt felgyülemlett trágyát és szemetet is.

Az országos állatvásárokon a lovakat a tér déli oldalára a Cseresnyés és Rosos kúriák elé hajtották fel, alkalmanként 5–600 példányt, amelyből csak a fele talált gazdára. A szarvasmarhákat (alkalmanként 1000 db) a lovaktól nyugatra, a sertéseket kelet felé tartották karámban. A szárnyas jószág – tyúk, kacsa, liba, fácán…– a tér északi (Kossuth utca felőli) részén kapott helyet.

Voltak országos ruhavásárok, ahol a hetivásárok rendjét követték. A nagyvásártér közelében élelmiszereket csak kocsiról árulhattak a kereskedők a Kossuth utca két öblösödésében az evangélikus templom és a mai Bástya áruház környékén.

Rendszeresen állítottak fel itt sátrakat a mesteremberek is. Az utca, piac és a vásárállás megtisztítása a trágyától a város elöljáróságának a kötelessége volt 1901 előtt is, kárpótlásul a hálátlan munkáért az összegyűjtött trágyát az önkormányzat hasznosíthatta.

Voltak gyalogárusok, akik kendőféléket, szalagot, csipkét árultak. A tej, vaj, túró, tojás, zöldség és gyümölcsárusok kézikosárból, vékából vagy hordóból mérték az élelmiszert, de másként fizettek, ha asztalon, állványon, talicskán, vagy a földön árultak. A piaci sátrak átlagosan 4 négyzetméter alapterületet foglaltak el. Hoztak gabonát, krumplit, répát taligán, szekéren, zsákban, halat ládában, bort, pálinkát hordóban. A hízott sertéseken kocsin szállították, a lábas jószágot behajtották a vásárra.

A vásárhoz hozzátartoztak a mutatványosok, erőművészek, a kártyából jósoló planétások és a körhinta.

Az egykori Búzapiac térről részletesebben a Veszprémi Kaleidoszkóp II. Vásárállás kötete tudósít: Veszprém Kaleidoszkóp 2 Búzapiac

Veszprém Megyei Honismereti Egyesület

Adószámunk: 19263157-1-19

Copyright 2022. 
Veszprém Megyei Honismereti Egyesület

Székhely: 8200 Veszprém Füredi út 55.

Email:
elnök:
mvorosh@gmail.com
központi:
honismeret@gmail.com
Veszprém Megyei Törvényszék
60.106/1991

Megyei nyilvántartási szám: 19-02-0000681

Régi formátumú nyilvántartási szám: 681

Alapítás éve: 1991
linkedin facebook pinterest youtube rss twitter instagram facebook-blank rss-blank linkedin-blank pinterest youtube twitter instagram