Tudja, hogy mi a csutora? Lapos, esztergályozott fakulacs, ami a katonák felszereléséhez tartozott.
Képek:
1 Illikmann György csutorásmester és családja. Fotó: Somogyi Sándor fényképész 1927. Demény Zoltánné Angeli Judit gyűjteményéből. A kép a Malom utcai házban készült, a rózsabokrok előtt. Illikmann Györgyöt és feleségét, a felsőörsi származású Angyal Veronikát ábrázolja, valamint gyermekeiket: Ilonát, Józsefet és Margitot. Leszármazottaik egy része ma is Veszprémben él (többek között Porga Gyula felesége, Héthely Réka).
2-3. Csutorás műhely a Bakonyi Házban. Fotó: Vajkai Aurél 1937. LDM N 3694 és N 7826
A 19. század közepén Veszprém egyik legjelentősebb céhes ipari szervezete a csutora-készítőké volt. Készítéséhez tömeggyártásban juharfát használtak, a díszesebb egyedi darabok azonban dió- vagy tiszafából készültek. A csutoraeszterga ún. íjhajtással működött: a befogott munkadarab egy teljes kört írt le előre és hátra. A mester a taszítóvésővel lefaragta a felesleges részt, majd a kotróvassal a csutora oldalán képzett korong alakú nyíláson keresztül kiszedte a belsejét. A nyílást ezután egy pontosan illeszkedő kör alakú lappal zárta le. A kész csutorát belülről olvasztott gyantával vagy viasszal, vagy a kettő keverékével vonták be, hogy a folyadék ne ivódjék a csutora falába. Az 1828. évi összeíráskor 28 csutorás dolgozott a városban. A Bakony erdei megfelelő ihar-, a díszesebb, egyedi darabokhoz dió- és tiszafával szolgáltak. A veszprémi csutorások gyártottak ilyen eszközöket a Balaton-felvidéki bortermelőknek, itt készítették azokat a fakulacsokat is, amelyek egy időben a katonai felszerelés fontos tartozékai voltak. Már 1742-ben kísérletet tettek arra, hogy ilyen ivóedényeket szállíthassanak a hadseregnek, de a csutora iránti kereslet fellendülését a napóleoni háborúk jelentették. A 19. század első felében 21 év alatt 368 000 darab csutorát szállítottak az óbudai katonai parancsnokságnak. Utoljára 1867-ben 1963 darab csutorát szállítottak a hadseregnek.
Eljutottak a veszprémi kézműipari és mezőgazdasági termékek a bécsi ipari kiállításra is, ahol 1875-ben Lipták Lajos csutora-készítőt érdeméremmel tüntették ki. 1880-ban, a város nevében két jó nevű iparos, Benkő István és Szilágyi Mihály mentek Turinba Kossuth Lajost köszönteni, és a város ajándékát, egy remekbe szabott bakonyi csutorát adtak át.
Veszprémben, a Cserháton, a Csutorás utcában laktak és dolgoztak a leghíresebb csutorakészítő mesterek: a Babai, Bakos, Illikmann, Ketskés, Lipták, Sáfár, Tamási, Tóth családok.
Illikmann György és csutorás műhelye
A Malom utca 18. számú, nádfedeles ház lakója volt 1938-ban bekövetkezett haláláig Illikmann György, a Cserhát jellegzetes iparos figurája, aki az „utolsó veszprémi csutorásként” a harmincas évekre a város egyik nevezetessége is lett.
Veszprémi iparos családba született 1856-ban, édesapja szaruműves volt. Ő maga azt a mesterséget választotta, amely a szűrszabóké mellett Veszprém egyik nevezetes iparága volt ebben az időszakban. Mivel a délszláv eredetű, Magyarországon ritka csutorás mesterség képviselői csak Veszprémben és Tatán működtek, a legények – s köztük bizonyára a fiatal Illikmann is – vándorlás helyett a Cserháton és a Buhim-völgyben élő helyi céhes mestereknél tanultak. A 18. század közepén alakult veszprémi csutorás céh, majd ipartársulat 1890 körül még több mint egy tucat mesterrel működött, legnagyobb megrendelője az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege volt.
A csutora iránti kereslet a századfordulóra azonban jelentősen megcsappant. Illikmann György ekkor már egyedüliként űzte a mesterséget, amelyet a népművészet iránt éledő érdeklődés tartott életben.
Keresetét az 1920–30-as években böllérkedéssel egészítette ki. A Cserhát és a veszprémi vár lakói, köztük a kanonokok, rendszeresen megfogadták a téli disznóölések idején – hurkái, kolbászai, disznósajtjai városszerte legalább annyira híresek voltak, mint csutorái. Társasági ember volt, a korabeli képviselőválasztások ismert figurája, a Takács-kocsmában működő Cserháti Kör rendszeres látogatója.
Unokái így emlékeznek nagyapjukra és a Malom utcai ősi házra: „A Malom utcai csutorás háznál, az udvari részen az út, a kert, illetve udvar rovására pár méterrel kiszélesedett és ezen a területen tartották Nagyapámék a vásárolt diófa-rönköket. Ha Veszprémben voltam és Nagyapának egyéb sürgős dolga volt, mert ilyen is akadt. Iparoskör, politika, tél idején főleg a Várban, a püspökség, a kanonokok és módosabb várlakók disznóöléseinek ellátása hosszú időn át kizárólag az ő tiszte volt. Csak a Várban egy télen ötven-hatvan disznóvágásra hívták. Kiváló, ízletes töltelék- féléket készített.
A lakóház mellé építve egy elég nagy területű, náddal fedett helyiség volt, húsfüstölőnek használták. Zsákszám hozták az akkori Faárugyárból a keményfa-fűrészport. Így aztán amikor a most elmondottak, meg az esztergályozás kimerítették az idejét és kéznél voltam, ketten húztuk a hosszú fűrészt Nagymamával, s vágtuk méretre a diórönköt. Az utolsó Veszprémi Csutorás pedig beretvaéles szekercéjével csutora-formára nagyolta a lefűrészelt korongokat. Ezután következett az esztergályozás.
Írnom kell a Malom utca 18. számú lakóházról is, ám gyorsan hozzá kell tennem: büszkén kihúzná magát az akkor is már öregnek számító nádfedeles épület, ha még létezne és hegyezni tudná a füleit, hallván fenti megtisztelő elnevezést.
De sorrendbe szedve a lépéseket, az utca után a kapué az elsőség. Na tessék, már megint nagyzolok. Ugyanis az egy körülbelül másfél méter nyílású teret egy méter magasságban lezáró, gyalulatlan deszkákból és lécekből összetákolt, gyalogos közlekedésre szolgáló alkalmatosság. Ez az inkább fél ajtónak nevezhető valami a bal oldalon fa oszlopon függ, a másik felén pedig a korábban már említett húsfüstölő külső falához ragasztott gerendához záródik és fából van a kilincse és nem madzag a húzója. Ezután tüstént lépcső ereszkedik le az udvarba, ami hat-hét fokos lehet, és csak úgy a földbe ágyazott terméskövekből készült.
Az udvaron néhány csenevész gyümölcsfa, a szomszéd fal mellett egy elég terjedelmes, szép rózsabokor, amelyen háromféle fajta és színű virág díszlik. Ez takarja részben a közelében illatozó deszka karosszériájú klotyót. Az udvar bejárati ajtajával szemben lévő telek határát négy-öt méter magas támfal határolja el az alatta húzódó keskeny, eléggé meredek utcácskától.
A lépcső aljánál jobbra fordulva, tíz-tizenkét lépés után, a szalmatető alá érkezve, a nyitott gádor, vagy néhol tornácnak is nevezett térségbe jutunk. Ez az épület egész hosszában, egy és fél méter szélességű, a felette lévő tetőt négy faoszlop tartja. A gang jobboldali végénél üvegezett ajtó nyílik a téglalapalapú konyhába, ezzel szemben pedig egy tömör deszka-ajtó zárja le a húsfüstölő helyiséget.
A konyha, amint az minden családban törvény, a Nagymama: Angyal Veronika birodalma. Ha „jányféle" van a közelben, kitalál valami segítenivalót — inkább csak azért, hogy a „Szógám" ne unatkozzék, vagy elmozduljon lábalól — hozzad ide ezt, azt. Vagy szaladj el „Szógám a bótba", kell egy kis élesztő. A fiú gyerek volt, a leány nem gyerek, csak „jány".
Mielőtt a konyhából belépnénk a szobába, vissza kell tekinteni az udvarra. Volt ott egy különálló és fontos helyiség, a disznóól. Mert nemcsak a Várbeliek és mások részére, de a saját nagy család számára is biztosítani kellett egy kis jobblétet. A Nagymama gondozta malacból minden esztendőben vágnivaló hízó lett.” [Hargitai (Hauptvogel) József]
Az 1930-as években Veszprémről készült film megörökíti Illikmann György csutorás mestert munka közben.
Veszprém kereskedelmi forgalmát elsősorban a környéken is nagy mennyiségben termett gabonának és bornak az eladása, a nagybani közvetítő kereskedelem biztosította. Az 1860-as évekig, a déli vasút megépítéséig „hét vármegye hozta a veszprémi piacra gabonáját”.
Aratás után az átlagos gabona behozatal hetenként 40–50 vagon volt, amely nem cserélt azonnal gazdát, ezért a nagy vásárteret környező épületek a 19. század közepéig nagyobb részben gabonaraktárak voltak. A helybeli és közvetlen környéki kistermelők is hozták a piacra a napi élelmezéshez szükséges zöldség- és gyümölcsféléket, a tejet és tejtermékeket. Megjelentek áruikkal a város iparosai és kereskedői és az átmenő vándorkereskedők.
Országos vásárokat január 6-át, február 14-ét, március 12-ét, május 4-ét, szeptember 21-ét magába foglaló hetek hétfői napján és november első hétfőjén tartottak Veszprémben, valamint minden kedden és pénteken hetivásár volt. A pénteki hetivásárok helyszíne a Nagypiac volt (a mai Óváros tér), ahol az élelmiszerek és az iparosok portékái cseréltek gazdát.
A város legősibb piacterén a Kispiacon (a mai Gizella Hotel helyén) a 19. században már csak tűzifát árultak. A borpiac a Kopácsy-téren (a mai Szabadság tér környéke), a sertéspiac a Balog-tó (a mai Vörösmarty tér) környékén volt.
A legnagyobb alapterületű vásártér a Vásárállás, amely egyaránt alkalmas volt az országos és a heti vásárok lebonyolítására.
A Búzapiac tér nyugati oldalán a zsinagógák előtt a házsorokkal párhuzamosan állíthatták fel sátraikat az iparosok: bognárok, kádárok, fazekasok, csizmadiák, kalaposok, kékfestő-árusítók, késesek, kesztyűsök, kötélgyártók, kulcskészítők, mézeskalácsosok, szíjgyártók, szitakészítők, szűrszabók stb.
A gabonás szekerek a mesterek sátrai után állhattak fel szorosan egymás mellé, de ha szükséges volt áthúzódhattak a keleti oldal (a mai körforgalom) felé úgy, hogy 8–8 szekér után utcányi helyet ki kellett hagyni a közlekedőknek. A szénás és szenes szekerek a tér keleti oldalán egy külön kisebb teresedésen, a Széna téren árulhattak.
A tűzifa és épületfa árusítására a tér délnyugati sarkában (a mai Károly templom helyén) jelöltek ki területet. Itt pakolhattak ki a faszerszám (talicska, gereblye, villa) és nyoszolya-árusok. Itt gyűjtötték össze a vásár alatt felgyülemlett trágyát és szemetet is.
Az országos állatvásárokon a lovakat a tér déli oldalára a Cseresnyés és Rosos kúriák elé hajtották fel, alkalmanként 5–600 példányt, amelyből csak a fele talált gazdára. A szarvasmarhákat (alkalmanként 1000 db) a lovaktól nyugatra, a sertéseket kelet felé tartották karámban. A szárnyas jószág – tyúk, kacsa, liba, fácán…– a tér északi (Kossuth utca felőli) részén kapott helyet.
Voltak országos ruhavásárok, ahol a hetivásárok rendjét követték. A nagyvásártér közelében élelmiszereket csak kocsiról árulhattak a kereskedők a Kossuth utca két öblösödésében az evangélikus templom és a mai Bástya áruház környékén.
Rendszeresen állítottak fel itt sátrakat a mesteremberek is. Az utca, piac és a vásárállás megtisztítása a trágyától a város elöljáróságának a kötelessége volt 1901 előtt is, kárpótlásul a hálátlan munkáért az összegyűjtött trágyát az önkormányzat hasznosíthatta.
Voltak gyalogárusok, akik kendőféléket, szalagot, csipkét árultak. A tej, vaj, túró, tojás, zöldség és gyümölcsárusok kézikosárból, vékából vagy hordóból mérték az élelmiszert, de másként fizettek, ha asztalon, állványon, talicskán, vagy a földön árultak. A piaci sátrak átlagosan 4 négyzetméter alapterületet foglaltak el. Hoztak gabonát, krumplit, répát taligán, szekéren, zsákban, halat ládában, bort, pálinkát hordóban. A hízott sertéseken kocsin szállították, a lábas jószágot behajtották a vásárra.
A vásárhoz hozzátartoztak a mutatványosok, erőművészek, a kártyából jósoló planétások és a körhinta.
Az egykori Búzapiac térről részletesebben a Veszprémi Kaleidoszkóp II. Vásárállás kötete tudósít: Veszprém Kaleidoszkóp 2 Búzapiac
Nehéz elképzelni, hogy a belváros szívében egykor két zsinagóga állt, a neológ közösség nagy zsinagógája és az ortodox közösség kis- vagy téli zsinagógája.
A klasszicista kis-zsinagógát a belváros átépítésekor lebontották, de a romantikus stílusú nagy zsinagóga mellett naponta elmegyünk, a Hoffer Ármin sétányon. Az elrejtett templom nem más, mint a Bányatröszt székházként ismert irodaház.
A zsidó udvarról részletesebben a Veszprémi Kaleidoszkóp II. Vásárállás kötete tudósít: Veszprémi Kaleidoszkóp 2 Zsidó udvar
A veszprémi nagy zsinagóga átalakításáról szól a Múltbatekintő kisfilm 14. része:
A veszprémi kis zsinagógáról és bontásáról a Múltbatekintő kisfilm 13. része szól:
Veszprémben a kertvárosias telepek kialakítása a 19. század végén, jellemzően magánbefektetői tőkéből indult el, mintaként a budapesti VIII. kerületi Tisztviselőtelep szolgált.
Veszprémben 1889-ben alakult meg a Házépítő-társaság id. Csomay Kálmán építőmester, Ábeles Ignác tégla- és cementgyáros és Stern Emil gabonakereskedő közreműködésével. Az első tisztviselőtelep építése id. Csomay Kálmán belső vasútállomás melletti (ma Budapest, Rózsa, Diófa, Balaton, Viola utca) telkén kezdődött meg, amelyen saját alkalmazottainak és vasúti dolgozók számára épített kényelmes családi házakat, ezért is nevezték egy időben Csomay- vagy Sógor-telepnek.
Ábeles Ignác és Stern Emil a Csomayéval szomszédos területen, a polgári iskola (ma Kossuth Iskola) telke mögött 1910-től parcellázott fel telkeket és épült meg itt az 1930-as évek végére a 32 házból álló (ma Ady Endre utcai) tisztviselőtelep.
A Csomay-család tagjai Veszprém építőiparának meghatározó egyéniségei voltak. Kiváló mesterségbeli tudásukat, újításra nyitott szemléletüket, arányérzéküket dicsérik a város emblematikus épületei: a vármegyeháza, a Petőfi Színház, a Kossuth utcai evangélikus templom, a Diófa utca és az Újtelep családi lakóházai, az országosan ismert vasbetonkerítések.
A Csomay családról részletesebben a Veszprémi Kaleidoszkóp I. Cserhát kötete tudósít: Veszprémi_Kaleidoszkop_1_Csomay-csalad
Id. Csomay Kálmánról, a Színházat és a Gyermekmenhelyet építő építőmesterről unokája, az Ybl-díjas építész mesél a Múltbatekintő sorozatában:
Molnár Jánosné veszprémi helytörténész kutatásaiból tudjuk, hogy 1904-ben országos kiállításnak adott helyet az egykori belső vasútállomás környéke. A Veszprém Vármegyei Gazdasági Egyesület elnöke Kolossváry József főispán, Rainprecht Anatal püspöki jószágkormányzó és a Veszprémi Ipartestület támogatásával megszervezték a megye iparosainak és mezőgazdászainak a bemutatkozás lehetőségét. Megnyerték a megye tehetős földbirtokosait és a vármegye képviselőit, hogy jelentős összeggel támogassák a kiállítást. Emellett ötfilléres kiállítási sorsjegyeket árusítottak az ország egész területén. A kiállítás háromszínű plakátjával nemcsak a megyét, hanem a fővárost is elárasztották.
A kiállítás helyszínét nagyon jól választották meg, a belső vasútállomás közelében (a mai Kossuth Iskola mellett, illetve szembeni), sík területen. Az építkezések 1904 július elején kezdődtek el a vízvezeték kiépítésével, melynek költségeit Veszprém város fedezte.
Minden nagyobb munkát helybeli iparosoknak adtak ki, többek között Kész Ferencnek, Abelesz Ignácnak, Próder Józsefnek. A kiállítás területén hangulatos szép teret alakítottak ki, ahol vendéglőt, teraszos kávéházat, középen pedig zenepavilont építettek fel. A kávéház mögött Tóth Árpád harangöntő négy látványos harangot állított fel, melyet Hornig Károly püspök az általa épített templom (a mai Károly-templom a kórház mellett) számára készített.
Volt borászati pavilon, a Balatoni Halászati Rt. kiállítóhelye halászkunyhót formázott és nádból készült. A kopár területet virágos, fás ligetté Schőn József püspöki főkertész varázsolta át munkásaival. A hétezer növényt a veszprémi püspök bocsátotta a város rendelkezésére. Augusztus közepére fogadóképessé vált a terület.
Az 1904-es gazdasági kiállítás specialitása a Bakony erdőkultúrájának és háziiparának, a balatoni halászatnak, valamint a Somló és a Balaton melléki borvidék szőlőkultúrájának, borászatának bemutatása volt. A kiállítók között volt a herendi porcelán-, az ajkai üveggyár-, a szíj és kötélgyártók, a híres kékfestő mestereink.
A kiállítás augusztus 28-tól szeptember 8-ig tartott, de az akkor 14ezres lélekszámú városban soha nem tapasztalt forgalmat hozott. A tizenkét nap alatt 50-55 ezer ember fordult meg Veszprémben, ennyien vitték szét elismerésüket az ország más vidékére.
Kisfilm: Házgyártás
A Gazdasági Bizottság 1970-ben döntött arról, hogy Veszprémben házgyár megépülhet. A Veszprém Megyei Állami Építőipari Vállalat (VÁÉV) saját erőből megvalósított beruházását, hazánk kilencedik házgyáraként, 1975. március 9-én avatták fel. Bár a veszprémi házgyár szovjet technológiát alkalmazott ugyan, de a szakemberek, a kecskemétihez hasonlóan a Larsen Nielsen házgyár után a legkorszerűbbnek tekintették.
1976-tól a vállalat közel 30 ezer lakást épített szerte az országban, de a határokon túl is (például Káposztásmegyer, Békásmegyer, Líbia, Irak). Óvodák, iskolák, művelődési ház, filmszínház és a megyei kórház új szárnya is nekik köszönhető, mégis az első építőipari nagyvállalat, amely felszámolásra került.
A cég a nyolcvanas évek elején, direkt kormányzati utasításra nagyszabású iraki beruházásba kezdett, amely több százmilliós veszteséggel zárult. Igaz, ennek egy részét a költségvetés átvállalta, de ez sem volt elég a vállalat megmentéséhez.
1982-84 közötti három év alatt a tartozásuk már elérte az egymilliárd forintot. A veszprémiek az ismételt állami beavatkozásban reménykedtek, de hiába, mint ahogy a székesfehérvári Alba Régia Építőipari Vállalattal tervezett fúzió is elmaradt.
Közben a házgyári technológiát a nagy pénzszűke idején, 1986-ban az állam eladta 240 millióért. A felszámolási eljárás 1987. március 5-én kezdődött. Az eljárás irányítóinak nehéz feladatot kellett megoldaniuk: 2500 dolgozó sorsával foglalkoztak, kivitelezőt kerestek a megkezdett beruházásokra, vevőt a termelő eszközökre, épületekre.
A társaság felszámolását 1989-ben fejezték be úgy, hogy a vállalat tartozást nem hagyott maga mögött, mi több a szavatossági és garanciális munkák elvégzésére is volt kapacitásuk és fedezetük. Igaz, ekkor a cég már nem volt sehol, a pénz az állam zsebébe vándorolt.
A Fortepan képek a „Gördülő Nap”-on készültek 1980-ban a Báthory István Általános Iskola előtt 1980-ban. Forrás: Szalay Béla/ Fortepan
35 évvel a Veszprém Megyei Állami Építőipari Vállalat (VÁÉV) megszűnése után sincs olyan ember az országban, aki ne hallott volna a cégről. Ha máshol nem, akkor a férfi kézilabda meccsen, amikor a szurkolók az „ÉPÍTŐK” nevet skandálják, s ilyenkor nem a csarnok kivitelezőit, hanem a világhírű csapat alakuláskori névadóját éltetik, amely történetesen a VÁÉV volt.
Múltbatekintő kisfilmje az ÉPÍTŐK veszprémi kézilabdacsapatról -
A Múltbatekintő videójából kiderül, hogy kik is azok az Építők, akik verik a Pick Szegedet. Archív felvételek, ritka fényképek a sorozatban. A hangfelvételen Sokhegyi János beszél, aki a VÁÉV szociális osztályvezetője volt, feladatai közé tartozott többek között a vállalat sport életének szervezése is. Mesél a kézilabdacsapat megalakulásáról, röviden elmondja a történetét.
Egy kis veszprémi ÉPÍTŐK kézilabda-történet:
1953-ban Haladás SK férfi kispályás kézilabdacsapata (Korcsog András, Kunovics György, Lukász Pál, Merényi Gyula, Oszvald Sándor, Pauli Ferenc, Sági Mihály, Sineger Dezső, Veszprémi József) az NB I. osztályában 8. helyezést értek el. 1977-ben a Veszprémi Állami Építőipari Vállalat (VÁÉV) átvette a BVTC színeiben játszó, az NB II-ből akkor kiesett férfikézilabda csapatot, amelynek 1979-ben sikerült visszakerülnie, a következő évben az NB I/B-ben, 1981-től az NB I-ben játszott. A következő negyedszázad során Veszprém város sportéletében példátlan, a magyar sportban sem gyakorinak tekinthető eredményeket produkált városunk férfikézilabda csapata. A nyolcvanas évek közepén kétszer, 1992-től több mint tíz alkalommal nyerte meg a csapat a magyar bajnokságot. Hasonló, vagy talán még valamivel jobb eredményeket ért el a férfikézilabda Magyar Kupa küzdelmeiben. Volt olyan évad, amikor az együttes megnyerte a nemzeti Bajnokságot, a Magyar Kupát és az Európa Kupát is. 2001 tavaszától az átalakított és kibővített Március 15. utcai sportcsarnok ad helyet a csapat játékainak. A csapat sikereinek kovácsai közül néhány játékos: Csoknyai István, Éles József, Gál Gyula, Gulyás István, Gyurka János, Horváth Gábor, Pásztor István, Perez Carlos, Sótonyi László, Sterbik Árpád, Szathmári János, Végh József, Zubjuk Igor, Zsigmond György. A veszprémi férfikézilabda-csapat tagjai közül olimpiákon szerepeltek: 1988-ban, Szöulban 4. helyen szereplő csapatnak Gyurka János; 1992-ben Barcelonában 7. helyen végzettek között Csoknyai István, Éles József, Perger Zsolt, Zubjuk Igor; 2004-ben, Athénban 4. helyen végzettek között Diaz Ivo, Fazekas Nándor, Gál Gyula, Iváncsik Gergő, Pásztor István, Perez Carlos voltak tagja. 1977 és 1981 között és 1986-ban Veszprémi Építők; 1982–1985 VÁÉV Építők; 1987–1990 VÁÉV Bramac néven szerepelt. 1991. februártól VÁÉV–Bramac SE helyett a Bramac SE Veszprém, 1993. januárban a Fotex Veszprém SE nevet vette fel. 2005-től új neve: MKB Veszprém KC. 2008-ban az MKB Veszprém a Kupagyőztesek Európa Kupájának győztese, és tizenhatodik alkalommal nyerte el a magyar bajnokság aranyérmét.
Jutasi 50 EKF kisfilmek:
Az új Felszabadulás úti lakótelep tervezése 1966-ban kezdődött, építése 1980-ban fejeződött be. Az új lakótelep felépítését a negyedik 5 éves tervben fogalmazták meg, szerencsésen olyan helyen, ahol nem kellett szanálni, régi épületeket lebontani.
A leendő lakótelep a belvárostól Északra a Felszabadulás úttól Keletre beépítetlen sziklás altalajon, lejtős terepen, 60 holdnyi mezőgazdasági területén helyzeték el a tervezők.
Veszprémet Papp János megyei párttitkár (1956 után belügyminiszter) ipari és kulturális megyeszékhellyé kívánta fejleszteni. Merész tervei szerint az 1960-as években még csak 20 ezres várost 1985-re 50-60 ezres, 2000-ig 100 ezres lakosú multivárossá kívánta fejleszteni. Mivel Veszprém a kormány akkori tervei szerint C kategóriás településnek számított, nagy hangsúlyt kaptak az óvodák, a bölcsődék, a közműfejlesztés és a szolgáltatások kiépítése.
A lakótelep tervezője Márton István a LAKÓTERV építésze volt, aki a 20. század mintalakótelepét álmodta meg Veszprémben a Felszabadulás úton. Komplex terve csak részlegesen, sok módosítással valósult meg. A tervek elkészítésével a Veszprém Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága bízta meg, a beruházó és egyben a szükséges pénzfedezet biztosítója a Veszprém megyei Beruházási Vállalt volt, akik a fedezet visszatartásával fékezni/módosítani tudták az eredeti tervek kivitelezését.
Alapkőletétel:
A Felszabadulás lakótelep építését 1971. szeptember 24-én a szocialista szerződés megkötésével és lakótelep alapkövének letételével kezdték meg.
Az alapkőben elhelyezett urnát a 218 lakásos VII.j. épület (ma a Munkácsy út 1. épületsor) alapjaiba helyezte el Dr. Radnóti István a megyei tanács elnöke. A szocialista szerződést 16 együttműködő vállalt a Városi Tanács dísztermében írta alá (Kapuváry-ház emelete).
Részletek az alapkő szövegéből:
„… Legyen az az alapkő híradás egy későbbi kornak arról a munkáról, amelyet a tervezők, építtetők, építők végeztek a XX. század második felében.
Legyen ez az alapkő valóban alapja, bölcsője, a fölé épülő városrésznek, az új Veszprémnek, amely egészséges, korszerű otthont ad 10 ezer családnak.
Legyen az az alapkő dokumentuma a szocialista városépítésnek, a szocializmust építő Magyarország erejének, fejlődésének!
Veszprém, 1971.”
Tervező vállalat: LAKÓTERV, Mélyépítés: MÉLYÉPTERV, Magasépítés: VÁÉV (Veszprém megyei Állami Építőipari Vállalt), Alapozás: VIÉP, Közművesítés: DUVIÉP, Útépítés: KÉV Székesfehérvár, Házgyári elemek szállítója: a GYÁÉV (Győri Állami Építőipari Vállalt) házgyári üzeme, Tolna Megyei ÁÉV,
